…Tüstént érezhető, hogy ezúttal többet látunk, mint egyszerű „szakmai problémát”, akárcsak Szakáll Ágnes más felfogású – látványhű – munkáján, melynek címe pontosan elmondja, miről van szó, vagyis, hogy amit megfestett, az Bauer János szabómester és műhelye Gyulán. Lehetséges, hogy valós portréval van dolgunk, és a környezetábrázolás is egy-az egyben hiteles. De nincs szükség rá, hogy a szemlélő összehasonlítsa a képet az eredetivel, a modellel, és lehetősége sincs rá, szerencsére, hiszen a gyulai műhely igazából átemelődött már a költészetbe. Szerkesztési bátorságra vall, hogy a vászon felét egy kitárt ajtó tölti ki; és szeretetre, ahogyan a szabómester a visszamaradó résből ránk pillant, lecsúszott szemüvege mögül, a Singer varrógép, az olló, a csupasz villanykörte glóriájából.
EZ A FESTMÉNY, amelyről talán részletesebben szólunk, mint amennyit önértéke miatt érdemelne, azért állítja meg (és készteti töprengésre) a tárlatlátogatót, mert világosan mond valamit, mégpedig rokonszenvét sem titkolva el tárgya iránt. Ha akarom, rokona a filmben kivirágzott dokumentarizmusnak; de talán megnyilatkozik benne a magyar képzőművészet történelmi igyekezete is, az emberábrázolás és a környezetrajz terén. Éppen ezért fogalmazhatunk úgy is, hogy e képnek a hagyományosságában rejlik a modernsége.
 
Szabó György: A salgótarjáni tavaszi tárlat Magyar Nemzet 1983. máj. 1. XLVI. évf., 102.sz., 10.